Ég Veled! ????????
Júliusban meghalt a nagyapám. Nincs ebben semmi különös. 88 éves volt. Ennyi idősen már meg szabad halni, ahogy szoktam mondani. Szép kort élt meg, aktív élete volt, kb. 6-7 éve demens, de fizikailag tökéletes. Ennyi idősen már szabad meghalni… De nem így. Ahogy nagyapám meghalt, az gyalázatos. És ez, ahogy látom, nem a gyász fázisai miatt van így. Nem tagadok, de dühös vagyok és hibáztatok. És nem, nem fogom elfogadni, hogy így kellett elmennie. Mert ez a rendszer műve. Nagyapám májusban került kórházba, nem bírt lábra
állni, miután rendbetette a kertet. A mentők trombózisra gyanakodtak, de a vérvétel után kiderült, hogy orbánc. A sürgősségin megállapították, hogy a szíve már nem úgy működik, mint egy 25 évesnek (????), így a kardiológiára került, itt megkezdték az antibiotikumos kezelést.
Mivel a 35 ágyra nagyon kevés (talán 2!!!) ápoló jut egyszerre, így az akkor még fizikailag viszonylag rendben lévő nagyapámat leszíjazták (érthető, nem várható el, hogy ilyen körülmények között valaki mellette üljön mindig). Mivel kevés a személyzet, így a pelenkát csak akkor cserélték, amikor muszáj volt, egyébként katéter volt bent. Így, bár az orbáncból kikezelték, kapott egy komoly húgyúti fertőzést, ami miatt továbbra is ágyhoz volt kötve és szépen megindult a leépülés. A kezét szerte szét szúrták, fájdalmai voltak, és ennek hangot is adott, mikor ment hozzá a gyógytornász. Ekkor elkönyvelték, hogy “a papa nem akar együttműködni”. Közben rágták édesanyám fülét, hogy egyezzen bele a pacemaker behelyezésébe, és éreztették vele, hogy ha ezt megtagadja, akkor az ő lelkén szárad, bármi is történik. Június elején végül nagyapám pacemakert kapott. A műtétet jól viselte, ám utána méginkább lekötözték, nehogy piszkálja a heget. Mivel az állapota nem javult (mitől javult volna lekötözött állapotban?!), június közepén átvitték a krónikus belgyógyászati osztályra. Édesanyám sírt a tehetetlenségtől, ő már sejtette, hogy a “halálsorra” kerül. Régi épület, 5-6 ágyas kórtermek, fásult orvosok és ápolók. Anyukám minden nap látogatta továbbra is természetesen, napi egy órát lehetett bent késő délután (addigra tették rendbe a betegeket). Aztán ő elkapott egy vírust, így nem tudott bemenni egy hétig, de pár kedves és önzetlen rokon bejárt helyette, etették-itatták nagyapát. Hullámzó volt az állapota, egyik nap bîztató, másik nap reménytelen. A vizet oda tették mellé…úgy, hogy le volt szíjazva… A gyümölcslével ugyanez, kiborult az ágyneműjére, ki tudja, meddig tocsogott benne, mikor mi érkeztünk látogatásra, már lekvárrá sűrűsödött. Egy kedves betegtársa itatta sokszor, ám őt nagyapám halála előtt egy héttel áthelyezték, mert covidos lett. Így már nem volt, aki napközben itassa (kánikula, 35 fok, szigeteletlen épület). Anya persze továbbra is minden nap bement, de egy óra alatt nem válthatja meg a világot.
Járt a nővérek nyakára, hogy figyeljenek a nagyapám folyadékfogyasztására, mert ő úgy látja, hogy mindjárt kiszárad. Biztosították, hogy óránként körbe járnak, törölgetik a száját, itatják (bár a 2 napos ásványvíz érintetlen volt…), és ebédre nagyon szépen eszik…ezt már sosem tudjuk meg. Nagyapám, aki a fájdalmat mindig szó nélkül tűrte, most üvöltött, ha bárki épp csak hozzáért. Legalább 20 kilótól megszabadult. Az, aki még májusban is rendbe tette a kertjét, most rongybabaként feküdt, elviselhetetlen fájdalmak közepette. Július közepén, vasárnap hajnalban “csendesen elhunyt”. Hörghurut gyulladásban, hivatalosan. Nem hivatalosan: az egészségügy a kritikus szint alatt van, a személyzet fásult, elfáradt, nagyon kevesen vannak. Értem, hogy miért kötözték le (és meg kell mondjam, nem jókedvükből), de dühös vagyok, amiért idáig eljutottunk. Mert ebben az országban minden fontosabb, mint az egészségügy és az oktatás. És igen, ebből egy politikai poszt lett így a végére. 12 évük volt. 12, hogy csináljanak valami hasznosat a visszamutogatáson kívül. És csak egyre rosszabb lett. A kapott forrásokat elherdálták, ellopták. Millió és egy példa van erre. Volt persze kórházfelújítás, csak közben az egészségügyi dolgozókat nem becsülték meg. Volt nagyapa kórházban 16 éve is, többször, hetekre, de közel sem volt ilyen személyzethiány és fásultság. Talán ezzel kellett volna foglalkozni, nem pedig szabadságharcolni az egész világgal. A kapott forrásokat ésszel felhasználni és nem elherdálni (vagy ellopni). Meghalt egy ember. A jövő évi jelentésekben csak egy statisztikai adat. Még az átlagéletkort is pozitívan befolyásolja.
Ha valaki látja a fejfát, csettint egyet, “ez igen! Milyen szép kor!” 88 évesen meg szabad halni. De nem így. Mert nagyapám gyakorlatilag szomjan-éhen halt. Minden méltóságától megfosztva. Mert nincs elég ember. Ezt érték el 12 év alatt. Nem Gyurcsány, nem Soros, hanem akik 12 éve kormányon vannak. A nagyapám meghalt, az egészségügy és a szociális szféra haldoklik, de számukra még van remény. Csak fel kellene nyílnia a szemeknek.
Kérlek, ne próbáld megmagyarázni, hogy nem is így van, mert sajnos ez volt a tapasztalat.
A “vannak helyek, ahol még rosszabb” sem érdekel, mert nem azt kellene példaként említeni, hanem törekedni a minél jobb és emberségesebb ellátásra ???? ”